Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A koreográfia

A Dirty Dancing 2. című film koreográfiája az elbeszélésben gyökerezik és a stílusok sokaságát vonultatja fel. JoAnn Jansen, a koreográfus mind a négy, a tánccal összefüggő alapvető helyszínhez külön-külön táncformát, illetve stílust tervezett. A The Palace az a helyszín, ahol a táncversenyen induló versenyzők a szigorúan előírt rutin gyakorlatokat végzik; a Rosa Negra az a pince-klub, ahová a helybéliek járnak, ez a valódi „piszkos tánc” helyszíne; az elegáns klubban az amerikai fiatalok hódolnak az 50-es évek rock ’n’ roll divatjának; végül Havanna macskaköves utcáin és terein a kubaiak összes elképzelhető korosztálya táncol az utcai zenészek élőzenéjének hangjaira.

A filmben látható táncok kifejezik a tánc által az emberben elindított érzelmeket, az érzelmek változásait. Amikor Katey megtanulja, hogy hogyan adja át magát az afro-kubai tánc lüktető ritmusának, ez egyben tükrözi a benne végbemenő, egész sor olyan hangulatváltozást is. Jansen így magyarázza: „Katey olyan lány, aki a fejével él, de ez a fajta tánc a test-test-mellett élményét adja, és a táncosnak egész egyszerűen követnie kell a partnere mozdulatait. Úgyhogy itt az nem megy, hogy Katey megtanulja, „bemagolja”, hogy mit kell csinálnia. Követnie kell Javiert, mégpedig úgy, hogy a zenét is követi, figyelnie kell a dobokra, miközben a dobok őt figyelik. És eljut odáig, hogy valahogy eggyé tud válni a saját testével és felszabadul. A tánc a benne rejlő érzékiség, és a nővé válás kifejeződése.”

Katey és Javier egyaránt tapasztalt táncosok, akik a saját, egymástól különböző stílusukat viszik bele ebbe a titkos táncpartneri kapcsolatba. A valóságban azonban se Garai, se Luna nem részesült azelőtt profi táncoktatásban, úgyhogy Jansennek az volt az első feladata, hogy megtanítsa nekik azokat a lépéseket és szakmai fogásokat, amelyeket az általuk alakított figuráknak már eleve tudni kellett, vagy éppen meg akartak tanulni. A forgatás megkezdése előtt a színészek tíz hetet töltöttek Puerto Ricóban, és napi nyolc órát gyakoroltak Jansennel és további négy táncos / koreográfussal.
„Olyan volt, mintha újra iskolába járnék, reggel korán fel kellett kelni és menni a munkába. Volt afro-kubai táncóránk, volt tangó, salsa, plena, egy csomó dolog.” - emlékszik vissza Luna. Azt a történelmi hátteret is elmagyarázták nekik, ahogy ezek a táncok kialakultak. „Nagyon érdekes volt a Karib-tengeri térségben egykor működő afrikai hatásokról hallani. Mondjuk, például, hogy a tanár egy, a flamencóhoz hasonlító lépést mutat éppen, és közben elmagyarázza, hogy tulajdonképpen a rabszolgák találták ki ezt a lépést, amikor ezzel a gazdáikat akarták kifigurázni. Aztán az ember elmegy éjszaka bulizni, és egyszerre csak észreveszi, hogy az emberek ugyanezekkel a mozdulatokkal táncolnak, és telkesen nyilvánvaló, hogy mindezek az afrikai hatások az életük részévé váltak.”

250x166

Minden nap egy óra bemelegítéssel kezdődött, aztán a salsa lábmunkájának a gyakorlása következett, aztán egy óra gyakorlás a partnerrel közösen még ebéd előtt. Az ebédszünet után koreográfiával folytatták a munkát. Jansen ezt mondja: „Elkezdtünk jeleneteket kidolgozni, mozgáskombinációkat építettünk fel, a karok és a lábak együttes használatával. Amikor a pár együtt táncol, a karok más ritmusra mozognak, mint a lábak - bizonyos értelemben olyan ez, mintha a testüket félbevágták volna. Romola-nak és Diegónak meg kellett tanulniuk, hogy hogyan mozgassák a karjukat egy bizonyos ütemre, miközben a lábuk a zene konga ritmusát követi. Ez már nagyon magas szintű munka.”
Az első tánc, amit Jansen megtervezett, a Katey és Javier által a The Palace táncversenyén előadandó egyik versenytánc volt. „Ebben a táncban benne van mindaz, amit Katey tanul Javiertől a Rosa Negra-ban, és amit Javier tanul Katey-től a társastánc stílus terén. Ötvöztük, egybeolvasztottuk a kettőt, és olyanná tettük a versenyszámukat, mintha az elegáns, kecses társastánc szinte észrevétlenül siklana át a funky, szexis, afro-kubai ’piszkos táncba’.”
Garai és Luna újra és újra, egészen addig gyakorolták a versenyszámot, amíg már szinte a testük szerves részének tűnt, és nem koreografált mozgásnak. Garai emlékszik a pillanatra, amikor minden hirtelen összeállt. „Két héttel a próbaidőszak vége előtt történt. Háromszor egymás után végigcsináltuk a nagy versenyszámot. Első alkalommal nagyon szakszerű volt; mindent percre pontosan, időben csináltunk, és nagyon jó volt. Másodszorra azt mondták nekünk ’csináljátok úgy, mintha tényleg ti akarnátok az egészet’; és ekkor technikailag ugyan nem volt annyira jó, de sokkal nagyobb erő, szenvedély és szerepformálás volt benne. Harmadszorra pedig a technikai és az emocionálisrésze valahogy összeolvadt - és hirtelen összeállt az egész.”